Nevelésszerű

Voltunk tegnap Apukáméknál, mint majdnem minden héten, és nagyon büszke vagyok Bumerre, mert nagyon kevésszer kellett rászólni, egyébként jól viselkedett. És büszke vagyok Apukámra is, mert rá is csak egyszer-kétszer kellett "rászólni". De elismerte, hogy jogosan tettem mindezt. Mivel szerintem attól, hogy egy gyerek gyerek, még nem jelenti azt, hogy bármit bármikor tönkretehet. Ezért sem engedem, hogy a távirányítóval játszon vagy hogy felkapaszkodjon az üvegasztalra. Apukám meglepődött, mikor mondtam a fiamnak, hogy most szólok másodszor, ugye tudod. Ami azt jelenti, hogy a következő rászóláshoz bünti társul. Itthon az, hogy berakom az ágyába. Ott is tud játszani, sőt szeret is, mégis össze tudta kötni az okot az okozattal. Ezért mostanában elég kétszer szólni (mert azt azért kihasználja sokszor).

Rengeteget kommunikálunk a gyerekkel, itthon vannak íratlan szabályok, amiket kezd megjegyezni. Pl egyelőre nem engedjük ki a szobából (míg nem tud 2 lábon járni), amit nehezít, hogy a szobán nincs ajtó. Eddig talán összesen 3-4 alkalommal kellett erre figyelmeztetni. Ha mégis kimegy, az előszobából visszahívható. A felnőtt játékokhoz (telefon, távirányító, számítógép) már egyre kevesebbszer nyúl, bár nagyon vonzzák. A telefonon nincs gomb, ezért inkább rágicsálná, ami nem nyerő, mert egyszer már kellett más okból hangszórót cserélni, amivel Apa 2 hetet szenvedett. A távirányító viszont remekül nyomkodható, bár sokkal jobb dobverőként használni, így ez felkerült a polcra (a tévé fölé, amivel tulajdonképpen csak a funkcióját vesztette el). A számítógép pedig a dob, amin dobol. Az egeret kihúzom neki, azt pillanatok alatt szétszedem, ki tudom tisztítani, azzal engedem, hogy játszon néha, persze csak ölből. A billentyűzet viszont már rég meghalt volna, ha nem figyelek. Bár egyszer már írt egy levelet worldben, amit meg is tartottunk. Ugyan érthetetlen az egész, de legalább aranyos.

Szóval túl sok tiltás nincsen, de az ésszerűség határán belül szeretem tudni a mozgáskultúráját. Ezen felül talán még csak annyi, hogy normálisan nyúljon a macskákhoz (bár furcsa mód a legtöbb eltűnik, ha meglátják a földön. Aki marad, az pedig nagyon figyel, hogy legalább 1 méter maradjon kettőjük közt). Van már saját cicája, Wekerle-réme Kivétel (Feles), ő imádja a fiam, és viszont. Emiatt viszont neki hullik a legjobban a szőre itt-ott. Azt is felfedezte már a csemete, hogy a cicának hosszú farka van, arra különösképpen figyelni kell. Magyarázom neki sokszor, hogy "igazicica", meg plüssmaci. Így is emlegetem neki általában, és lassan kezdi érezni a különbséget. A dolog egyszerű, nem nézem hülyének a gyereket, ezért is magyarázom el neki a dolgokat. Igen, ha kell, akár 50x is. És ez nem fárasztó, mert idővel rögzül.

Mondtam is tegnap Apukámnak, hogy nem szeretném, ha az utcán 1000x kellene ordibálnom lélekszakadva rohanva, hogy legyen szíves megállni. Így már most felkészítem inkább a szabályok betartására, mert ha itthon nincsenek, akkor ahhoz hozzászokik, és nem fogja érteni, az utcán miért vannak. Persze én kicsit kutyakiképző fejjel gondolkodom (nem a jutalomfalatos módszer alapján, azt elutasítom), de úgy néz ki beválik gyereknél is. És ami még fontos, ha kérek tőle valamit és ő megcsinálja, azt mindig meg is köszönöm neki! Tisztelem, ezért ő is engem. Ez a lényege az egésznek.

Rettenetesen nagyon jól esett, mikor tegnap elfáradt a sok ingerben és felmászott rám, hogy vigyem aludni. Hiába hívta Apukám játszani, mindig visszajött, hogy felfeküdjön a mellkasomra, mert imádja, ha így altatom, mikor nem otthon vagyunk. Innen tudtuk, hogy menni kell.