A fiúkról

Teljesen véletlenül sikerült elkapnom egy pillanatot, mikor a nagyobbik és a kisebbik fiam egy időben egy helyen, egymáshoz érve.... Ugyan a minősége nem jó, mert siettem, nehogy lemaradjak, de most nekem ez a best: Apa és fia :)

Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy talán mi vagyunk az egyetlen család, ahol a gyermek már lassan 2 éves, de még mindig nincsen egyetlen kép sem, amin mindhárman rajtalennénk :D

Aktív napok

Mostanában elég aktívan éldegélünk, ezért nem igazán van időm irkálni. Csütörtökön délelőtt pl voltunk a játszóházba. Egész jó volt. Szinte hihetetlen, de mi értünk oda elsőnek, 10 perccel kezdés előtt ott voltunk. Gyermekjólétis Lilla szabin van, ezért vele nem találkoztunk, amit azért kicsit sajnáltam, mert szeretjük őt. Mivel jó idő volt (ugyan csak az árnyékban, de volt belőle bőven), így az udvaron játszottak a gyerekek. Nagyjából 10-15 gyerkőc lehetett, az egészen aprótól a 7 évesig. Bumernek egy gyönyörű szőke kislány (őt át is ölelte) és egy 2 éves kisfiú volt szimpatikus. Utóbbival aztán a pléden nagy együtt értésben pakolásztak.

Amikor nem tudunk messzire menni (időjárás, fáradtság, stb..) leviszem ide a házak közé rosszkodni. Természetesen a legrosszabb helyeket választja ki mindig, múltkor például ott ücsörgött, ahol az autók jönnek be a házunkhoz (bár csak óránként 1, de akkor is). Olykor viszünk magunkkal játékot vagy labdát. De a legjobb móka a mindenféle dolgok (általában kavicsok, virágok, szemetek) összeszedése. Ha úgy gondolja, elég volt, odajön hozzám, megfogatja a pracliját, és megindul haza, még a lépcsőn is felmászik magától a lenti ajtóig. 1-2 óra alatt lefárad, és utána nyugi van.

Tegnap megvolt az első utcán fegyelmezés is. Magabiztosan elindult az egyik ház irányába, majd ott megállt, megfordult, magyarázott nekem, majd konstatálva, hogy nem megyek utána sarkon fordult és eltűnt (na persze tudtam, hogy hol van, de nem kockáztattam, hogy elmenjen a járdáig), úgyhogy utána eredtem, karon ragadtam, leguggoltam hozzá és elmagyaráztam neki, hogy miért nem tűnünk el, és miért indulunk vissza, ha a szülő hív... Nem mondom, hogy nem volt egy pillanat, mikor az ütő megállt bennem, de nem éreztettem vele.

Megint kaptunk csomagot Anyukámtól. Volt benne a csemetének egy hihetetlenül édes kis beach naci, de sajnos még nem jó rá, pedig ránézésre én is azt hittem, hogy passzolni fog. Na de majd belenő. Egy kis szürke, galléros póló is volt benne, amit azonnal másnap ráaggattam, abban voltunk a játszóházban is, de kép nincs róla (majd lesz). És az a papucsszandi, ami a képen a lábán van. Én is olyat kaptam, sima papucsban, más színben, úgyhogy most divatozhatunk (van ilyen szó?).

Fejlődésügyileg most az eszközt használó ősember szintjén van a gyermek :) Botokkal remekül veri pépesre az összegyűjtött virágokat.

A betegség is változott, most már nagyon kevés kimaradása van, és gyanítjuk, hogy nem epilepszia, hanem migrén, úgyhogy a nagyon közeli jövőben felkeressük a gyermek fejfájás ambulanciát.

Dédilátogatás

Tegnap Szilvivel (keresztanyám és nagynéném) és Bumerrel meglátogattuk Dédit (aki az én nagymamám) a kórházban. A gyermek nagyon jól viselkedett, meg voltam vele elégedve. Nagyon sokat mosolygott, vigyorgott, ügyesen tűrte a babakocsiban ücsörgést, és a kórház udvarán sem kellett távcsővel keresnem, mikor körbe-körbe futkározott nagy vidáman.

Délelőtt 11 órakor indultunk el itthonról, félkor találkoztunk Szilvivel a határ úti káoszban. Szilvi minden gyereket kényeztet, minden gyerek imádja. Ilyen a kisugárzása, én is mindig vártam gyerekként, hogy menjünk hozzá, mert ahol ő lakott, az nekem mindig valamiféle csoda volt. Bumer is nagyon szereti őt, aminek én őszintén örülök. Most is lekenyerezte gyorsan egy dörmivel és egy kubuval, amit azon nyomban be is faltunk még a busz előtt és -on. Kórházba érve először felmentünk Dédihez az emeletre, mert az ebédjére várt, amit mikor kihoztak neki, mi lementünk kék cappucinot inni (hogy mitől volt kék, az jó kérdés, mert a színe a szokott volt, de persze nekünk muszáj kipróbálni minden hülyeséget). Az udvaron találtunk egy tökéletes helyet, ahol valamiért kifejezetten jó idő volt (10 méterrel arrébb már dögmeleg) és nem volt ember. Ha a másik irányba néz a pad, fel sem tűnik, hogy kórházban vagyunk, ezt mindig is szerettem a Dél-Pestiben.

Könnyes búcsút véve aztán buszra szálltunk, és mivel tervezzük egy ideje, elmentünk cipőt nézni Bumer számára. Előtte azért megfagyiztunk (mert ennyi jár nekünk), és megvettük a hőn áhított bilit is, majd végül nagy nehézségek árán találtunk egy édes kis szandit, ami tökéletes a lábára. Ekkor már enyhén hisztisedett, fáradt volt, de még így is csak egyszer kellett rászólnom, hogy viselkedjen. Délután 4-re értünk haza, leraktam az ágyába, mert a hazabuszon már nyekergett picit, és aztán nem is volt szívem felkelteni. Úgy elfáradt, hogy reggelig nem is ébredt.

Igazán jól éreztük magunkat, pedig semmi extra nem történt igazából.

Ma viszont nem tudtunk elmenni a játszóházba, mert hiába keltem időben, vissza is aludtam, ahogy kell. Majd csütörtökön.