Valahogy a második hónap eleje táján történt az, hogy véglegesen abba kellett hagynunk az anyatejes táplálást, és mivel volt nekünk biztonságkedvéérttápszerünk, hát nesze neked, próbáljuk meg. Bumer szerint nem rossz, de azért lehetne jobb is, mert se íze, se szaga, de ez van, ezt kell szeretni. Előnye, hogy gyorsan kész, és gyorsan le is csusszan. Hátránya, hogy ahány csemete annyi féle variáció. Szerencsére az én törpikém nem egy hasfájós alkat, így ez a része a dolognak nem igazán foglalkoztatott. Összesen 2 tápszer felelt meg annak az egyetlen kritériumnak, hogy ne csomósodjon. Nem reklámozok, mert nincs rá szüksége a gyártónak, de annyit megsúgok, hogy az egyiket ismerhetjük a televízióból is, a másikat viszont csak bizonyos üzletek polcairól lehet levadászni.
A harmadik hónap tájt csemetén úgy döntött, hogy jó-jó eleszegette egy darabig ezt az íztelen izét, de egyrészt kezd elege lenni belőle, másrészt nem laktató. Meg amúgy is kaptam az ötleteket, hogy lassan nem ártana elkezdeni beavatni a csemetét a kulturált táplálkozás fortélyaiba. Turmixoljak almát, nyomkodjak össze banánt, készítsek krumplipürét. Ja, de persze a tej tabu, arról szó sem lehet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy laktóz allergiás lesz az amúgy egészséges gyermekem azért, mert tehéntejet iszik. Én pedig bátor anyuka vagyok, maximum majd megkérdezem apukámékat, ők hogyan boldogulnak a témával, mivel húgomnak van valami allergiája a tej valamelyik részével. Meg aztán kaptunk az ajándékcsomagban üveges kaját meg csini narancssárga műanyag kanalat (erről majd később), úgyhogy nagy levegőt vettem, és előkészítettem Bumer élete első kanalazós étkezését. Történt ez az alábbiak szerint:
Üvegeledel elővesz, kinyit, felmelegít. Partedli, textilpelenka, nedves törlőkendő elő, műanyagkanál bányászás a csomagban (természetesen a legalján volt). Csemete ki az ágyból, fel a pelenkázóra, anyuka aggodalmasan körülnéz, csemete vissza a hordozóba (persze ez már nem tetszett neki), elmászok a törlőkendőért, pelenkázóra vissza, majd a gyermek is. Megtörténik a pelenkacsere, Bumer vállra, másik kézben törlőkendő, masírozás az ágyhoz – merthogy etetőszékünk nincsen, meg amúgy is csak nehezíti a dolgomat, ha ülve étkezik az aprólék. Anya törökülés, lábra takaró, arra textilpelenka1, rá a miniember, aki ekkora már nagyon hangosan próbálta tudtomra adni, hogy nem lesz ez így jó, hol van már az az étek. Bal kézen megtart csemetefej, kézfejjel megfog üvegkaja. Jobb kéz kanál után nyúl, majd az egészet leteszem magam mellé, felültetem az ordító gyermeket, megpróbálom kultúrmód nyakba kötni a partedlit, majd újra bal kéz tart, üveg fog, jobb kéz kanál, éééés... „Kisfiam, mond szépen ÁÁÁ.” Na persze! „Nyisd ki szépen a szádat, mutatom hogyan, ÁÁÁ.” Kb. A tizedik kísérletemre sikerült elérnem, hogy az eleinte csöndben gondolkodó, engem hülyének néző minilény minirést nyisson orcáján. Persze a kanál nem kompatibilis a réssel, ezért Bumer egész arcát beterítette a szilvás cucc. Ő meg erre vérszemet kapott, mert valami kevéske a résen át bejutott az ízérzékelő szenzorokhoz, így hangos ordításba kezdett a poronty. „Na látod, megy ez az ÁÁÁ dolog!” Azt mindenképpen elértem vele, hogy azóta sem tudok leszokni arról a belém rögzült rossz szokásról, hogy tátsam vele együtt a számat és úgy csináljak, mintha a számban forgatnám én is az ételt. Sikerült kinyitnia a száját, s e lendülettel betoltam egy kisebb mennyiség eledelt a szájba, felső ajkon lehúzva a kanalat. Nem tudom, hogyan kellett volna csinálni, senki sem mutatta, de úgy döntöttem, jó lesz így, meg persze anya is így eszi a joghurtot, mert így sokkalta érdekesebb. Bumert senki sem értesítette róla, hogy a hatalmasra tátott szájba étel jutott, így folytatta az ordítozást. Hát akkor hátha alapon még egy kanál, ezt már biztosan megérzi, na persze. No hát akkor B terv: „Apaaaaaaa, cumisüveg!”. Szájba be, két korty, csend. Csúcs szuper, nem nyelt félre és még a szilva (ez volt az üvegesben) negyede is jó helyen landolt. Még két korty inni, cumisüveg letesz. „Na akkor most megint ÁÁÁ”, és jé, jó helyen landolt az egész kanálnyi étek! Na, megy ez nekem! Még egy kanál, még egy siker, és még egy, és még egy, és fú anya ez nem rossz, de azért ne vidd túlzásba. Innentől kezdve egy kanál a szájba, fele vissza a partedlinek, anya meg nem győzi a szájszélen kitolt cuccot visszakanalazni csemete szájába. Végül is ezt a fele ide – fele oda taktikát követve leküzdöttük az üveg negyedét. Wow! E teljesítmény láttán úgy döntöttem, pihentessük ezt a dolgot egy-két napig.
Második próbálkozásra már egész jól ment, sikerült leküzdeni a fél üveget, és csak az utolsó 5-6 kanál jött vissza. Nagyon ügyik vagyunk. És valahogy napról napra egyre professzionálisabban küzdöttük le az étkezés nehézségeit. Ja persze, azt hozzáteszem, hogy mikor elfogyott ez az egyetlen üveg eledel, banánt turmixoltam, kevés cukorral és tejjel. Neee! Micsoda egy borzalmas dög anya vagy te! Fúúúj! Mit képzelsz, mit mérgezed azt a kölyök? Szánalmas vagy! Tej meg cukor? Meg akarod ölni? Ahhh.... Nos Bumer gyermekem fene boldogan majszolta eleinte a banánt, majd a barackot. Na meg a tejbegrízt, ami aztán depláne nem csemete eledel, de szarok rá, miniember odáig van érte!
Mostanában azt csináljuk, hogy előre bekészítek vagy Apa bekészít este (imádnak minket a szomszédaim) a következő napra egy egész vagon étket, és azt vagy cumisüvegből, vagy kanálból, vagy felesben, de vidáman megétkezi gyermekem. Karácsonyra meg amúgy is jó pár üvegeledelt kapott a csemete a családtól különböző ízekben, így majd’ egy hónapig halmoztuk az élvezeteket.
No aztán meg jött a burgonya, mikor semmi sem volt itthon, de szuper anyának szuper ennit kell gyártania az izgő-mozgó csemetének. Ehhez illik elmesélnem, hogy ekkor anyalustaságból kb. 1 hete nem ettünk kanállal. Körülnézve a konyhában azon kaptam magam, hogy jéé, itt van ez a rengeteg krumpli, amit pürésítve köretként gyermekként imádtam (bár anyám valószínűleg nem úgy készítette el, ahogy én), így lelkesen feltettem a nagy lábosban a vizet, sót bele, burgonya kis kockákra vágva, és hagyta, had forrongja ki magát. Mikor kész lett, raktam bele teavajat, egy kiskanálnyi cukrot, minimális fahéjat, és összeturmixoltam. Megkóstoltam, nekem ízlett. A macskáknak is! Lehűtöttem, kitöltöttem üvegekbe, előkotortam az ágyból a csemetét, kanál elő, egy falat... landolt az arcomon azzal a jellegzetes miezaszar nézéssel és hangos vonyítással. Biztosan a kanállal a probléma, újra próba. Na ez némi fintorgás és nyekergés után a partedlin landolt. És a következő is, meg az azt követő is. Rendben, akkor te ezt nem szereted. De készítettem egy hadseregnyit, úgyhogy nem adhatom fel ilyen könnyen. Elő a varázscumisüveggel, bele a kaja, vissza gyerek. Felcsillant szemeiben a győzelem fénye, biztosan valami extra finomat hoztam neki, mert biztosan nem akarom krumplival tovább mérgezni. Szájába vette, szívott egy nagyot, elgondolkozott, kétszer megforgatta, fintorgott egy kicsit, majd diszkréten a partedlire juttatta a mérget. „Ne csináld ezt velem picim, kérlek! Anya nagyon fáradt, könyörgöm, legalább adj egy esélyt ennek a szarnak...” Na jól van, legyen, fintorogva nyelt párat, amitől olyannyira megéhezett, hogy már az sem érdekelte volna, ha ciánt tartalmaz az üveg, neki ennie kell! Eljutottunk szépen lassan odáig, hogy már csak nyamvadt 60 ml maradt, mikoris megmakacsolta magát, és a krumplinak valahogyan visszajött az íze, ami az előbb még sehol nem volt. Kínszenvedések közepette sok-sok fintor árán csak leszuszakoltuk a maradékot. Végre lett megint pocakja a picikémnek, és letehettem aludni kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése