Tudom, korai meg minden, bár annyira mégsem, mert az 5. hónapra kapott emailben írták, hogy az teljesen normális, ha próbálkozik. Szóval úgy esett az eset, hogy felállni meg felülni már gyakorlunk egy ideje, amit nagyon élvez, mert hatalmas sikolyokkal kísér. Tudom, hogy nem szabad ültetni, amíg magától nem tud ülni, mert leterhelem a gerincét, de azzal amit mi csinálunk vele, maximum a sajátunkat terheljük. Szóval eddig fel tudott ülni segítséggel, onnan meg felállni szintén segítséggel. Sokszor már magától megül vagy megáll, de persze nem engedem el, mert abból orra bukás lenne, de rengetegszer érzem, hogy magától tartja a súlyát.
Aztán valami isteni sugallatra úgy döntöttem, hogy megfogom Bumert a hónaljánál (a kezénél is megfoghatom, de az mégsem ugyanolyan), és úgy tartom, hogy a lábára nehezedjen valami súly, de csak annyi, hogy érezze, hogy a talajon áll, fölé görnyedek úgy, hogy a lábaim az ő lábait keretbe fogják, hogy segíthessek, ha elakadt. Ezidáig csak toporgott egy helyben, emelgette a lábait, tegnap viszont rájött a dolog nyitjára! Ugyan úgy mozgott, mintha képzeletbeli küszöböket kellene átlépegetnie. Megemelte a bal lábát és előrerakta, majd a jobbal is így csinált. És rájött, hogy ez milyen szuper, és szép lassan elindultunk először az asztal, majd a maci, majd a macska felé. Mikor elfelejtettük, hogy mi következik, akkor előrébb raktam a saját lábam, és már folytattuk is. Este apának is megmutattuk, aki odáig volt a hatalmas produkciótól. Aztán fürdésnél mikor felállt Apa hasára, már magától azonnal elindult Apa feje felé, és nagyon tetszett neki, hogy ezerrel mosolygunk, vigyorgunk és dicsérjük, ezért többször is megismételte. Másnap már kitipegtünk a fürdőszobáig meg vissza, igazi közben elfáradtunk egyszer, meg a konyhába is szeretett volna eljutni, de az már sok lett volna, úgyhogy gonoszan nem engedtem. Ilyen hatalmas nagyfiúk vagyunk már!
- kitekintés -
Végre január 29-én leesett Bumer első hava! Apának sajnos el kellett mennie kicsit itthonról, minilény pedig még aludt, úgyhogy egyedül csodáltam meg, mikor ráeszméltem, hogy ez nem csak simán hó, hanem a várva várt első hó! Ha felkel, végre megmutathatom neki, miről téptem idáig a számat. No és ezen elmélázva... elsírtam magam! Az utóbbi napokban amúgy is egyre jobban kezdtem a "nemtudommégfelfogni" (mármint, hogy gyermekem született) állapotból büszke anyává válni, de ezek a pillanatok elvarázsolnak! Napról napra egyre jobban imádom a fiamat, elkápráztat minden új ügyeskedésével, minden rosszat feledtet egy-egy mosolyával és a rengeteg egyelőre értelmetlen gügyögésével. Nem arról van szó, hogy nem szerettem, dehogy is! Mindig is szerettem őt, a szemem fénye volt és lesz is, de megmagyarázhatatlanul egyre jobban szeretem, féltem, vigyázom. Hiányzik, ha elmegyek a kisboltba, pedig nincs messze, és alig várom, hogy újra leülhessek mellé a plédre és hallgassam a véleményét a világról saját kis fura babanyelvén.
Amikor még fiatal (vicces, még most is bőven az vagyok) voltam, azt mondtam, sosem szeretnék gyereket, mert nincs az a pasi, aki mellé bevállalnám. Aztán jött a nem érdekelnek a férfiak, nekem akkor is kell egy picuri korszakom. Majd teherbe estem, a fellegekben jártam, tervezgettem, nevet adtam az ultrahangképnek, és 9 hetesen elment, nem tudott megtapadni. Minimális depresszió tört ki rajtam, mert nagyon szerettem volna, de az élet azt mondta, még nem vagy elég érett, még ki kell próbálnod pár dolgot, még tapasztalnod kell, hogy igazán értékelhesd. És mikor abszolút nem számítottam rá kaptam egy pozitív tesztet, egy hétre rá meg már láthattam is az aprócska gömböt a nagy fekete monitoron. Nagyon izgatott voltam, szerettem volna, ha sikerül! Még annak fényében is reménykedtem, hogy a 12. hétig nem volt biztos, hogy megmarad, és rettegtem, hogy ő is feladja a 9-10. héten, vagy esetleg majd később valamikor. De nem! Megmozdult, rugdosott, helyezkedett, elkezdte éldegélni az életét. És tessék, most itt fekszik az ágyában, és nekem majdnem 5 hónap kellett ahhoz, hogy mindezt felfogjam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése