Kezdődött a dolog azzal, hogy megjelentünk a kötelező koponya és pocak ultrahangon, mikor a kisfiam nagyon kis ügyes-okos volt, de sajna a veséjén észrevettek egy 4mm-es tágulatot, amitől ne ijedjen meg anyuka, teljesen normális. Oooké! 2 hónap múlva randi ugyanitt kontrollra!
Aztán történt egyszer a harmadik hónap tájékán, hogy Kis Bumer úgy döntött belázasodik egy picit. Apával jól tudtuk okát, az előző napi látogatásunk a helyi érdekű SZTK-ban, ahol meglesték a csípőjét kötelezően. A probléma nem azzal adódott, hogy ott tartózkodtunk, ugyanis az ortopédián nem kimondottan a krákogós-influenzás szekció tartózkodik, a gond inkább az aktuális napi időjárással volt. Mert nekünk csak és kizárólag csepegő esőben, és hidegben szabad orvoshoz mennünk bkv-val, babakocsival. Szóval a hétvégét végigaludta, kúpoztam, méregettük, ülő fürdőztünk. Hol lejjebb ment, hol visszább mászott, de végül is hétfőre elmúlt, még csak hőemelkedése sem maradt. Csakhogy aznap volt meetingünk a házi doki nénivel, aki a szuri előtt megérdeklődte hogyan vagyunk, mi a helyzet. Én hülye meg elmeséltem a hétvégét. Szuri lefújva, Doki néni hanyag, rossz anyának titulált, és azonnali hatállyal beutalt a Heim Pálba ránézésre. Uhh, szuper! Nos akkor itt és most megjegyezném, mit is viszünk magunkkal, ha átugrunk a házi doki nénihez meetingre: 2 db textilpelenka, 2 db sima pelenka, leletek és oltási könyv, nedves törlőkendő, popsikenőcs. Valami indíttatásból kivételesen bepakoltam egy mini adag ennit is, mivel indulás előtt nemigen óhajtozott étkezni a ded. Határozott utasítást kaptunk, hogy kitérő nélkül induljunk a kórházba! Szóval felnyaláboltuk Bumert és a babakocsival nekivágtunk a bkv-s élményeknek. Természetesen a kórházban rengeteg voltak, és senkit nem érdekelt, hogy a gyermekem törpeidős, akkor is a köhécselő 6 évesek közepette ácsorogtunk. Szerencsére hamar bejutottunk a vizsgálóba, ahol 3 orvos ugrálta körbe. Vettek vért (amit nem szívesen adott) és vizeletet is. Na, de a csemete alig evett-ivott, miből lesz majd itt pisiminta? Kiraktak a belső váróba és vártunk, és vártunk, és vártunk... 1 óra elteltével anyuka vizet szerez, apuka letolja csemete pocakjába. Semmi! Anyukának alig 1,5 órája maradt beérni az állatorvoshoz az egyik macskával, úgyhogy rohanás haza (1. jegy), otthon észrevesz, hogy kivételesen Apa bitorolta el a lakáskulcsot, rohanás vissza (2. jegy), szia-szia, produktum semmi, oké, vissza haza (3. jegy). Macska felnyalábol, rohanás dokihoz, megleste, kimosta a katétert, rohanás haza. Macska ledob, két darab levegő vétele, gyerekcucc összedobálása, rohanás kórház (4. jegy). Egy Apaszerű álldogál valami babakocsi szerű mellett és ideges. Miről maradhattam le... Tájékoztatás: produktum sikerült, gebasz van a vizeletben, anya befekszik csemetével belgyógyászatra. Kizárt! Két pillanatnyi időm sincsen, be vagyok táblázva.
Végül is újabb 2 óra várakozás után valami nővér vagy orvos félével, akivel majdnem 1 órát beszélgettünk, hogy mi legyen, hogy legyen közölte, hogy semmiképpen sem engedik haza, mivel még aznap este vénásan antibiotikumot kell kapnia a vizeletben talált valami miatt. Nagy nehezen sikerül megegyezni, hogy akkor csemete marad én meg bejárok hozzá. Amíg Anya egyezkedett, Apa megtömte az éhező hőst (aznap talán harmadjára, hála az egészségügynek). Majd nagy nehezen megkerestük az adott épület adott osztályát és aztaa...! Hogy ez milyen nagyon kulturált..! Én nem egészen erre a képre emlékszem, pedig két részlegen is üdültem anno. Némely hotel szarabbul néz ki, komolyan mondom.
Fent az osztályon megvizsgálták és leméregették Bumert, kikérdeztek minket a gyermeket illetően, szorgosan lejegyeztek mindent. Aztán kaptunk egy üres szobát, ahol tisztába tehettem, kapott a nővértől újabb vizeletgyűjtő zacsit, majd letehettem aludni, mivel nem igazán tudott túl sokat pihenni aznap. Ekkor kb. este 9-10 óra lehetett már, és nagyjából délelőtt 9-10 körül indultunk el otthonról, tehát abszolút érthető, hogy cseppet kimerült a picinyem. Elbúcsúztunk, kapott jó éjt buksipuszit, megsimiztem a hátát, kitoltuk a babakocsit a szobából, és abban a pillanatban össze is törtem, elkezdtem sírni, mert a pici babámat bent kell hagynom egyedül, és noha ő még nem túl sokat fog érteni ebből az egészből, mégis úgy éreztem, szívtelen, szar anya vagyok! Még most is kicsit bűntudatom van, pedig jól bántak a csöppséggel és sokat vigyorgott a nővérekre is.
Másnap csak délután értünk be hozzá, mert rengeteg dolgom volt, a macskakatéter átmosása miatt is, meg egy gyógyszer elhozatala miatt is volt még több hosszú utam közben. Mikor odaértem hozzá, ért az első infarktus, mivel a nagy nehezen mások gondjára bízott csemetém helyett valaki egész más tartózkodott a szobában. Azonnal megtámadtam az első zöld ruhás emberkét, aki közölte, hogy inkább áthozták abba a szobába, ami a legközelebb van hozzájuk, mivel nincs mellette Anyuka. Oké, sikerült megnyugodnom, mikor belestem az ablakon és megláttam. Be is surrantam hozzá, még aludt, de már kezdett ébredezni. Vittem magammal a kedvenc banános turmixából annyit, amennyit egyszerre meg szokott étkezni, mert tudom, hogy azt imádja. Mikor sikerült felkelni, kivettem az ágyból, mert szeret Anyával nézelődni, de ekkor megszólalt a babaőrző sikítva. Úgy megijedtem, azt hittem, valami rosszat csináltam, mivel nekünk nincsen ilyenünk otthon, ezért fogalmam sem volt róla, hogy ha kiveszem a gyereket azonnal rám szólnak. Igazán rakhattak volna bele olyan érzékelőt is, ami észreveszi, hogy a gyerek azért nem szuszog, mert nincs az ágyban, és nem azért, mert megfulladt. Nagy nehezen kikapcsoltam, és elkezdtem kihámozni a 30 réteg textil alól a gyermekem, idő közben ugyanis valaki megfürdette és új ruhákat adott rá, pedig kifejtettem, hogy az én csemetém hidegkedvelő és izzadós, úgyhogy bőven elég 1 réteg főleg, hogy ezerrel fűtenek. Mindegy, visszacsomagoltam a kilónyi gönc alá, aztán megvártuk Apukát, aki ugyanúgy nem lelte meg elsőre a minilényt. Apától megkapta a fincsi ennivalót, mert Apával a legjobb enni, aztán már pont büfiztünk és pihegtünk, mikor belépett a nővérke és közölte, hogy milyen szuper, hogy itt vagyunk, mert így megétkeztethetjük csemeténket. Közöltük, hogy erről lekésett, amitől kiakadt a tűrésküszöbe a hölgynek. Félve halkan megtudakolta, mit adtunk neki, mennyit és miért, mire közöltem, hogy ó természetesen tápszert az otthoniból és 200 ml-t, ahogy szokta. Na, ezt nem kellett volna, ezzel egy életre elástuk magunkat, az először holttá sápadt, majd vörössé idegesedett nővér előtt. „200-at? Normális? Azért fekszik bent a gyerek, mert étkezési problémái vannak, és nekünk be kell állítaniuk 3 óránként 90 ml-re, és ezt most elrontotta!” Erre Apa fülén kezdett távozni a gőz, és csodálom, hogy nem szúrta le a helyszínen azonnal a 30 kg-os nővért, én meg csak álltam ott és köpni-nyelni nem tudtam. Egyetlen mondat tudta elhagyni a számat: „Micsoda?” Jó, hív nekünk ügyeletes orvost, beszéljük meg vele, mert ő csak utasítást követ. Nagyjából 1 órát vártunk a dokira, már-már kezdtünk benne reménykedni, hogy el lettünk felejtve, mi szar szülők, és ő szenvedő csecsemő, de megérkezett. Azt már meg sem említem, hogy ez idő alatt Apuka fennhangon szidalmazta az egészségügyet és dolgozóit.
Először kulturált üzemmódban megkérdeztem a kereszttűz közé került semmit sem sejtő ügyeletes dokit, hogy mi ez az egész, és miért mondják, hogy problémáink vannak az evéssel, mikor szépen növekszik, hízik szemem fénye, és mi van az ígért infúzióval, ami miatt kellett bennmaradnia csemetémnek. Nos, ő csak azt tudja mondani, amit a kórlapra írtak, mivel ő csak ügyeletes, de oda viszont fel van tüntetve a kajaprobléma, mivel hagyom, hogy akkor és annyit egyen, amikor és amennyit szeretne. Az infúziót meg azért nem kapja, mert a második vizeletteszt nem mutatott eltérést, de lehet, hogy azért mert az első mintánál nem fertőtlenítették a felületet megfelelően, másodszor pedig igen. Summázva, teljesen feleslegesen tartják kórházban a picinyemet, éljen. Ez csak olaj volt az Apában őrjöngő tűzre, de nagyon büszke vagyok rá, mert nem kezdett sem kiabálni, sem pedig mészárolni azon nyomban. Viszont a doki látja, hogy vannak macskáink, bár ő nem látja, hogy ez gond lenne a gyermek számára, mert semmilyen tünetet vagy betegséget nem produkál. Meg a vesenagyobbodás miatt szeretnének kontroll UH-ot is csinálni, de beszéljek reggel a dokival. De neki úgy egyébként nincsen problémája az etetéssel, főleg, mikor közöltem, hogy maximum 10 perc alatt megvagyunk a 200-zal, de sokszor még annyi sincs. Hát jó, akkor alvó Bumert letettük az ágyba, betakargattuk, elköszöntünk, hazamásztunk.
Másnap már nem aludt túl nyugodtan csemetém, mikor odaérkeztünk, bár nagyon kedves, barátkozós hangnemben közölték, hogy nagyon jó gyerek volt egész nap, és ugye Anyuka holnap megfürdeti, mert ugyan ők fürdetnek minden nap, de biztosan jobb lenne neki, ha én csinálnám. Meg hozhatnék be egy-két dolgot, amiről eddig szó sem volt, pedig direkt rákérdeztem. Hát nem, nem viszek, mert amit eddig behoztam, az is nyomtalanul eltűnt, még a gyermek ruhája is. Etetésnél megint becsempésztünk neki némi saját ennit, míg nem látták, de nem kötöttük az orrukra, meg amúgy is csak reggel mérik meg, szóval nem lesz feltűnő. Miután végre ehetett úgy, ahogy ő azt megszokta, tudott egy jót aludni. Na, ennyit erről! Tudjuk mi, hogy mi a jó a sajátunknak, és nem is néz ki olyan gömbölyarcú 100 tonnás izének, mint a legtöbb benntartózkodó, ennek ellenére tökéletes súlyban van, és a növekedési rátája is megfelelő, ja meg nem nyűgös, nem hisztis, abszolút természetes, jó gyerkőc. Lehet, hogy kezdő vagyok, de mégiscsak az enyém, és ő élvezi amit csinálok vele, szóval annyira azért csak nem rontom el.
Na mindegy, másnap úgy mentem, hogy a reggeli vizitet elkapjam, mondták, hogy nem is lesz infúzió, mert nem kell, de a veséjét sem ultrahangozzák, mert úgyis megyek januárban kontrollra. Akkor miért is vagyunk itt?
Következő nap is direkt reggel mentem, rengeteget beszélgettem a már nagyon nyűgös, hisztis gyermekemmel, próbáltam vigasztalni, de tudtam, hogy valami nagyon nem jó neki, én meg vele egyenesen arányosan szintúgy egyre hisztisebb, idegesebb kezdtem lenni, mivel az egészséges gyermekem életét teljesen szétdúlták, beleavatkoztak az etetésbe, amin az sem változtatott volna, ha bent vagyok, mert csak azt eheti és akkor amit ők adnak. Sikerült a vizit után beszélgetnem egy orvossal, aki közölte, hogy minden rendben, vihetem haza a csöppségem. Ú, szuper, másfél óra múlva itt vagyok a babakocsival, várjanak meg! Otthon persze Apa is mondta, hogy jön velem, emiatt cseppet elhúzódott az a másfél óra nagyjából a kétszeresére, de nem érdekelt... engem! A nővér viszont már véres bárddal várt, hogy már rég letelt a másfél óra. Na és!?
Mikor másnap is nyűgösen kelt, rádöbbentünk, mi is a hiszti oka. A sok rohadt tápszerük gyönyörűen bedagadt picim pocakjába, mintegy kővé dermedve, és iszonyatos hasfájást generált a nem hasfájós cseppemben. Eztán 2 napunk ment rá, hogy a pocakban lévő sziklát szépen lassan cseppfolyóssá olvasszuk, hogy eltávozhasson, ennek érdekében tejdiétára fogtuk Bumert, aki ettől ugyan nem hízott, de legalább jobban lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése