Első karácsony

Úgy gondolom, egy 4 hónapos gyerkőc vajmi keveset fog fel abból, hogy karácsony lesz/van, meg jön Anya szerint a jézuska, Apa szerint a télapó, közös megállapodás útján pedig az angyalka, de Anya jó fej, hát írt egy levelet neki, hogy Bumer nagyon vágyik egy saját bejáratú plüss mackóra. Be is került az említett A4-es csoda a Babanaplóba, remélem évek múltán jót mosolyog majd rajta.

Azt tudni kell, hogy nagyon be voltam zsongva, hogy a picikémnek itt az első karácsonya, és biztosan nagyon élvezni fogja, és ennek nagyon emlékezetesnek kell lennie, de persze én minden karácsonykor bizakodom, hogy idén végre más lesz, és nagyon fogom élvezni, és boldogság lesz meg beigli, és nem fogom magam egy darab szarnak tekinteni. Fel is díszítettem a fát, a maradék díszeket pedig a lakás több pontján fellógattam, még Bumer ágya felé is tettem 3-at, ami aztán nagyon érdekessé vált számára, mert csillog és szép. De a világítós csillagunkat nem tudtam ráhegeszteni a fára, pedig végre sok év után megtaláltam a pincében, tehát előkaptam a fényképezőgép állványt és annak tetejére erősítettem, és mivel az optikai szálas műfenyő (igen, sajnos mű) önmagában is világít, így a csillag mellett talált izzósort feltekertem az állványra szépen ügyesen. Persze mindezt napokkal szenteste előtt. Fel is gyújtottam az adventi koszorún az első gyertyát, meg rögtön a másodikat is, mert már ott tartottunk, majd a következő vasárnapokon simán elfelejtettem a koszorút.

Aztán elmásztam oda, ahol vásárolni szoktam élelmiszereket, és napokkal ezelőtt láttam ott egy nagyon édes macit, gondoltam levadászom, ha még nem vitték el. Szerencsém volt, még ott üldögélt a kutyusok, halak, macskák, majmok, egyéb azonosítatlan állatkák között. Nemhogy ár nem volt rajta, még a vonalkódja sem stimmelt egyik kiírt vonalkóddal sem. Gyanakodni kezdtem, de gondoltam a lélektani határon csak nem esik túl, végtére is, ez csak egy mackó egy olyan áruházban, ami egyébként nem kimondottan erre van szakosodva. Vonalkód olvasóval még csak véletlenül sem találkoztam, úgyhogy beültettem a kosár tetejére és megindultam este fél 8-kor a pénztáros felé. Szerencsére alig volt vásárló, így szívélyesen elcsevegtem a pénztárosnővel (ez egyébként hobbim, de csak ha nem állnak mögöttem). Kérdeztem tőle, hogy ebben a pár napban valóban tovább lesznek e nyitva, és ezért kapnak e valami bónuszpénzt, de ugye nem, hát persze hogy nem, ugyanazért a fizetésnek alig nevezhető könyöradományért ülnek ott plusz két órát december végén. Majd hatalmas ne haragudjon rám szemekkel mondtam neki, hogy nagyon aranyos ez a maci, és a kisfiamnak szeretném hazavinni, de ha túlmegy az ára a lélektani határon, akkor sztornó lenne, ugye nem baj. Hát nézzük meg, és lehúzta... Mindketten a szívünkhöz kaptunk, meg persze levegő után, és hatalmas egyetértésben állapítottuk meg, hogy a kedves főnöke nem normálisak. Telefon, sztornó, köszönöm szépen. Nincs mit tenni, irány az emelet, van ott egy játékbolt, csak lesz ott mackó, ha ott nem, akkor nem tudom hol. Látszik, hogy gyakran veszek efféle dolgokat. Az eladóhölgy nagyon kedves volt, mikor mondtam, hogy mit szeretnék, lepakolta nekem az egész polcot. Maradt 3 db jaj de édes kis maci a kezemben, a többit együtt visszaültettük. Maradt az ár szerinti szelektálás, ami odáig vezetett, hogy eljutottunk az első két helyezettig, az egyik egy világosabb, amit én inkább jegesmedvének néztem, a másik egy nagyon puha világosbarna nyakában masnival. Valahogy a barna medvésebbnek tűnt, de azért bociszemekkel megérdeklődtem a lánytól, hogy neki mi a véleménye, de ő is csak megerősítette bennem a dolgot, úgyhogy világos barna maci nyert, és helyet foglalt a táskám mélyén. Szerencsémre Bumer épp aludt, mikor hazaértem, úgyhogy bemutathattam Apukának a zsákmányt, akinek nagyon tetszett, hozzá is nézte a magánál nem lévő minilényhez.

Apának már novemberben megláttam egy mézes könyvet, amit habozás nélkül hazahoztam ajándéknak. Vettem hozzá csini öntapadós masnit is, csomagolópapírt már nem mertem, mert úgysem fogja érdekelni, csak én vagyok ilyen hülye lelkis, a macit meg úgysem tudom becsomagolni csomagolópapírba. Na persze amikor a fa alá kerültek a cuccok nem találtam meg a gondosan eldugott masnit, így az lemaradt róla. Hozzáteszem a könyvet is csak nagy nehézségek árán vadásztam elő a szekrény felém eső részéről. Szépen bedugtam őket a helyükre, majd szóltam kis családnak, hogy jé, ajándék! Bumernak nagyon megtetszett a maci, azonnal átfogta és el sem engedte, vele aludt, nagyon édes volt! Azóta is námberván a plüssmackó! Apa is nagyon örült a könyvnek, mondta is, hogy már átlapozta egyszer... Naneee! Úgy elrejtettem, hogy még nekem is keresnem kellett, úgy csempésztem be, hogy még véletlenül se vegye észre, nagyon titkoltam az egészet, erre közli, hogy már nézegette, és nagyon tetszik neki. Ennyit a meglepetésről! Majd Apa elment segíteni a szüleinek felállítani a fát meg hasonlók. Gondoltam készítek beiglit is, de azt már megbeszéltük, hogy idén pénzügyi okokból elmarad. Szóval az összes karácsonyi érzést egy tollal húzták át bennem, de legalább Bumernek nagyon tetszett. A fenyőfán lévő ezüst angyalhaj is, amit sikeresen leoperált róla félig, néhány macska segítségével. Pedig direkt a legfelső polcra építettem a fát, de hát ennyi aktív minilény mellé...

Ezen egy "cseppet" túl van lőve a sárga :D

25-én apukámékhoz voltunk hivatalosak Bumerral. Igen, mi külön ünnepeljük ezt az 3 napot Apával, ő a saját családjával, és én is a sajátommal. Délelőtt jött értünk a büszke nagypapa, elindultam kisfiammal lefelé. A szomszédom anyukája pont itt volt a fiánál, végre megcsodálhatta szemem fényét, mondta, hogy nagyon szép és tényleg soha nem hallja senki őt sírni, kivéve 23-án mikor az első komoly fogzási hiszti volt. A kettővel alattunk lakó néni is épp kint beszélgetett a lépcsőházban (ő nagyon szereti a kisfiamat, rengeteg dolgot kötött – varrt már nekünk), ő is megcsodálta. Lejutottunk az autóig, beépítettük a hordozót és elindultunk. Apukám is megjegyezte, hogy milyen csendes még az autóban is, igazán jó gyerek, szerencsés vagyok, bár én sem voltam egy hisztigép gyerekként. Pont úgy értünk oda, hogy nagymamámék is akkor kászálódtak ki az autóból, úgyhogy rögvest elvették a kezemből a súlyos hordozót a picurral és jajjdeodáig voltak. Ez volt az első nap, mikor az egész családom találkozhatott Bumerrel, aki nem kis sikert aratott.

A két nagynéni – mármint az enyémek – azonnal lecsaptak Burmerre, egész nap szórakoztatták, én meg hagytam a gyerkőcöt élvezkedni. Talán addig volt a kezemben, míg pelenkáztam, meg mikor a vége felé letettem aludni. Annyira jól érezte magát a miniemberke, hogy alig akart aludni, és amikor végre sikerült, akkor sem pihent többet fél óránál. Meg is látszott az esti alváson, másnap délben én vertem fel, hogy ideje enni. Kapott ajándékokat is rengeteget. Olyan játéktoronynak nevezett valamit, ami 3 kerekebb műanyag állatkából áll, amiket egymás tetejére lehet tenni, mindegyik más színű, csipog, ha nyomkodod, és a fürdővízben is lehet vele játszani. Meg kapott zoknikat, csörgőt, üveges ennivalót, hú, nem is emlékszem már... rengeteg sok mindent!

Megjegyzés a képhez

Balról jobbra: Sikabumi, színes játéktorony (az egymásra állítható állatkák), Bumi bumija, elöl keresztben pedig a csörgő.

A következő napokban kiderítettük azt is, hogy kicsi fiam enyhén szólva barackimádatban szenved, ugyanis azokat az üveges étkeket, amikben némi barack is fellelhető nagyobb élvezettel majszolja, és azokból alig jut valami a partedlire, sőt már az is előfordult, hogy semmi sem hagyta el a száját kifele. Általában hangot is ad nemtetszésének, mikor az üveg kiürül. Bezzeg a sárgarépa meg a sütőtökpüré... Enyhén édesszájú a lelkem, na.