Születéstörténet

Kicsit bővebben kifejtve, 2013. augusztus 30-án (csütörtökön) bementünk az egyetlen olyan kórházba, ahol szakemberek dolgoznak és nem bürokraták, ez a Sote I. Női Klinikája. Ezt a kórházat szándékosan neveztem meg, ugyanis eme intézmény volt az egyetlen, amellyel 100%-osan meg voltunk/vagyunk elégedve! Első látásra húzták a szájukat, hiszen nem hozzájuk tartozom területileg, de mikor végighallgattak, hogyan dobtak ki a másik két kórházból (és ebből az egyik a területileg illetékes, ráadásul ügyeletes kórház volt, amit kis híján fel is jelentettünk egy-két dolog miatt) és mennyire nemtörődöm az orvosom, megváltozott a hozzáállásuk. Aznap csináltak CTG-t, ami jó eredményeket mutatott (tehát ha csak ez a vizsgálat történt volna meg valahol máshol, akkor ki tudja, mikor szültem volna), illetve történt egy kenetvétel is, mivel ugyan vettek máshol, de leletet nem adtak róla. Viszont a doktornőket nyugtalanította a hasam mérete (szerintük pici volt, szerintem hatalmas), így visszahívtak másnapra. Pénteken délelőttre visszahívtak vérvételre és ultrahangra. Ezen derült ki, hogy a fiam méretei nem megfelelőek (feje pl. lemaradt a 35. hétnél), a méhlepény pedig meszes, így nem is fog tovább fejlődni. Vissza kellett menni az ambulanciára, ahol átnézték az összes leletet és közölték, hogy tulajdonképpen ez a lemaradás már a 12. heti (ami a 13. héten készült egy másik kórházban) ultrahangon is látszott, és hogy sétáljak be a betegfelvételre, Apa pedig menjen haza az összekészített táskáért, a szülésznővel pedig megbeszélem, hogy aznap vagy másnap indítják a szülést. Előtte pedig csináltak még egy CTG-t a biztonság kedvéért. Kissé összeroppantam valamiért és elsírtam magam, de csak erőt vettem az érzelmeimen és bekísértek a szülőszobára.

Fél óráig üldögéltem, mivel rengeteg szülést vezettek aznap, közben elbúcsúztam Apától és vártam, hogy jöjjön a szülésznő, akivel megbeszélhetem az időpontot. Jött is, adott egy kórházi hálóinget, közölte, hogy vegyem fel és várjam őt türelemmel. Ültem ott a csendben, kezemben a fehér ruhadarabbal és csak forgattam, hogy vajon hogyan kellene felvenni és mi fog történni. Majd kisétáltam, megkérdeztem valakitől, hogyan szokás magamra aggatni a cuccot, felvilágosítottak, visszasétáltam, felvettem és elkezdtem rettegni. Mikor visszajött a doktornő, valószínűleg érezhette rajtam a feszültséget, ugyanis megkérdezte, mi a baj. Annyira kedves, barátságos volt a hangja, és ő maga is, hogy cseppet megnyugodtam. Borotválni nem kellett szerencsére (valószínűleg elsüllyedtem volna szégyenemben, bár nem biztos), viszont a beöntést nem úsztam meg. A doktornő próbált felkészíteni, hogy „ugyan, ez csak kellemetlen, nem fáj”, de ebben nem biztos, hogy egyezett az álláspontunk.

Egy órával osztályra kerülésem után bekísértek a szobába, elküldtek lezuhanyozni, majd lefektettek az ágyra és a hasamra kötöttek két gépet, ami végig ott is maradt aztán. Apának elmagyarázták pontosan, hogy melyik mi és mit mér, de bennem ezen információk nem hagytak eléggé mély nyomot. Majd jött egy másik orvos, tőle kaptam infúziót. Szerencsére, amennyire féltem tőle, pont annyira ez lett később a legkisebb problémám. Persze én nem arra készültem, hogy bemegyek és megszülök, csupán vizsgálatra hívtak, tehát az irataimon kívül semmi nem volt nálam, ráadásul kimerült, éhes, szomjas voltam (és nem mertem inni kérni, mert féltem, hogy megismétlik miatta a beöntést). Egyre később lett, amit csak onnan érzékeltem, hogy a szoba hőmérséklete igencsak megcsappant, a fény pedig az ablakok helyett a lámpákból kúszott be. Azt hiszem el is aludtam kicsit - nagyon. Aztán megjött Apa, behozta a táskát, velem volt kicsit, majd hazament macskát etetni. Bejött hozzám az esti ügyeletes szülésznő, bemutatkozott, kérdezte mi a helyzet, felültetett a labdára, csóválta a fejét, nem tágultam. Már előző nap is megvolt az 1 ujjnyi tágulás, de itt meg is akadt a dolog egészen a születés előtti fél óráig. Egyre erősödtek a fájásaim, ezért visszafeküdhettem, és apuka újra megérkezett. Legalábbis így rémlik, én ugyanis pofátlanul végigaludtam a vajúdást, csak a fájások idejére tértem magamhoz, akkor is csak ordítani. Többször meglestek, mondták, hogy a tágulat változatlan. A vége fele pedig azzal nyomasztottak, hogy a szülőcsatornában van a miniember, látni a haját. Hjajj! Valamikor hajnal 2 körül elküldtek valakit vérért, felkészültek, hogy császároznak, amennyiben a elkövetkező 1 – 1,5 órában nem történik valami csoda.

Végülis az előkészítés után 12 órával és 13 perccel, hajnal 3:13-kor megszületett 2450 grammal és 50 cm-rel, valami ragacsos-maszatos rózsaszín, ráncos, miniatürizált izé a kisebbik gombócon sötétbarna sörénnyel, hosszabbik nyúlványai között (magához képest) hatalmas dinnyével. Ezzel egyidőben pedig hirtelen a bálnapocakom eltűnt, mintha nem is lett volna. Törpe embert elvitték apuka kíséretében, megvizsgálták és kapott csini rucit, majd odahelyezték félkómás magánál nem lévő anyuka mellé az ágyra. Fel sem fogtam, hogy ez a minilény az én pici fiam. Bár amilyen állapotban voltam, valószínűleg azt sem fogtam volna fel, ha azt közlik velem, hogy nyertem a lottón. Ahogy ott feküdtünk, egymást szemlélve, gondoltam jól nevelten köszönök és bemutatkozok, valahogy így: Szia picur, én vagyok az anya! Ő meg csak pislogott hatalmas kerek szemekkel, és azt sem tudta hol van és miért.

Fél óra múlva (legalábbis egy hölgy szerint – aki lehet, hogy a szülésznő volt, de az is elképzelhető, hogy csak egy nővérke) elvitték a picinyem, mivel látta rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, és közölte, hogy aludjak nyugodtan, de csak 10-ig, mert utána átköltöztetnek a gyermekágyas részlegre. Közöltem vele, hogy szuper, majd észben tartom, ő megnyugodott, majd eszembe jutott egy fontos kérdés: „Mennyi is az idő?”. Végülis (asszem) délután 3 óra környékén keltett fel egy nagyon kedves hölgy, aki hozott enni, inni, és a lelkemre kötötte, hogy majd jönnek, hogy segítsenek eljutni a zuhanyzóig, illetve kicserélte alólam a véres cuccokat. Szót fogadtam, megeszegettem az ételt (akármi is volt az – nem emlékszem), és megittam a valamit (ekkor láttam utoljára a bögrémet) aztán mivel senki sem jött, gondoltam elfeledkeztek rólam, és lekecmeregtem az ágyról. Kicsit forgott a szoba, kicsit fájt a fejem, remegett kezem-lábam, de hős vagyok és igenis el tudok menni pisilni egyedül is! Mire eljutottam a fürdő ajtajáig bő fél liter vért vesztettem és kétszer nekimentem a szekrénynek, de sikerült. Ügyesokosan elcsúsztam az ajtóig, hogy szóljak valakinek: „Azt hiszem valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene...”. Ekkor ketten kaptak a szívükhöz, hogy azonnal feküdjek le, hogyan képzeltem, hogy egymagam felkelek, hisz a lábaimon alig állok. Visszadugtak az ágyba és megitattak velem még egy bögre valamit. A takarítónő jófej volt, gratulált, mosolygott, és megnyugtatott, hogy semmi baj nincsen, nem én vagyok az első idióta, aki a határozott tiltás ellenére rohangálni kezdett a szobában. Én meg csak feküdtem ott pironkodva, rettenetesen szégyellve magam, hogy ennyi munkát adtam szerencsétlennek, holott biztosan más ezer feladata van ilyentájt. És ez halálosan komoly, semmi cinizmus! Négyszer kértem bocsánatát, ő meg csak nyugtatott tovább azon a meleg, kedves, mosolygós hangján.

Mikor sikerült túlesnem a zuhanyzáson, át lettem vezetve az újdonsült anyák részlegére, és sikerült még fél napot (azt hiszem) végigaludnom teljes öntudatlanságban. Délután bejött Apa látogatni, ez egy kicsit összeszedett. Látogatási idő végén megérdeklődtük, hogy a csemete megtekinthető e számunkra, mert oké, hogy láttam, de szeretném tudni, hogy megvan e még. A csecsemős mosolyogva a kezembe nyomta az óriáspólyába rejtett miniembert, aki csíkszemekkel szemlélte a büszke szülőpárt, akik végre megnyugodhattak, hogy tényleg létezik a csöppség. De vissza is kellett adnunk, közölték, hogy anyuka pihenjen még, majd fürdetés után megkapja. Én meg gondoltam, hogy ez a standard eljárás és elköszöntünk a halom textiltől.

Esti pancsi után valóban meg is érkezett a végletekig megilletődött miniember, aki már nem volt ragacsos, mázas, ráncos. Fontosnak tartottam, hogy újra bemutatkozzak neki, hiszen ki emlékszik már a sok arc közül, hogy melyik az az anya, úgyhogy fél-1 óránk a rögtönzött randevúval telt. Ekkor hasított belém először a felismerés: „Úristen, itt vagyok egyedül egy babával! Mit kell vele csinálni? Hogyan működik? Mikor mit szeretne? Segítsééééég!” Láthatóan csak én voltam ezzel a dologgal így, mert a csemete fogta magát és elaludt.

Második nap szájhuzogatva kivarázsolták kezemből a kanült, miután nyöszörögtem, hogy most már fáj, és úgy érzem kijjebb csúszott, mert ez nem így volt, és különben is olyan helyre tették, hogy nehezebben tudtam tartani a pólyást. Igazság szerint nemigazán szerették volna ilyen gyorsan kivenni, mert meg voltak róla győződve, hogy én az az anyuka vagyok, akinek még szüksége lehet rá. Nem tudom, miért vigyáztak így rám, biztosan megvolt rá az okuk. Mások szinte azonnal megkapták a gyereküket, kivették a kanült. De legalább ki tudtam magam pihenni, hogy nyugodtan és éberen kezdhessek neki a babázásnak. Ekkor a kisfiam még mindig nem óhajtott éhezést színlelni, ami azért volt jó, mert nem tudtam volna, hogy mit csináljak egy éhség miatt síró gyermekkel. Bár lehet, hogy igen, mert mikor végre evett, ösztönösen jól csináltam.

Harmadik nap délután bedurrant a mellem, megindult a tejképzés, de Bumer még mindig nem óhajtott enni, csak majszolni. Én meg kínoktól szenvedve órákon át fejtem kézzel a tejet és próbáltam elrakni. De persze azt senki nem mutatta meg, hogy hogyan kell, ráadásul annyira fájt még hozzányúlni is, hogy nem is nagyon kívántam, hogy bárki is segítsen. Egyedül a szobatársam, aki a harmadik picivel volt bent (ha jól emlékszem) mondta az ágyáról, hogy rosszul csinálom, és elmagyarázta a lényegét a dolognak. A gyermekorvos meg csak nézett, hogy miért fogy ez a gyerek, és tessék neki tápszert adni. Na az volt az abszolút kizárt kategória! Ömlött belőlem a tej, 3 gyerek jól lakhatott volna, a szarost meg tápszerezzem, mert lusta szopni... Valószínűleg láthatta rajtam, hogy nem tetszik a dolog, mert még aznap megerőszakolta magát és elkezdett étkezést színlelni.

Délután Apa közölte, hogy mióta beköltöztem, nem aludt semmit, mert a macskák depressziósak a hiányomtól, emiatt betegek, plusz a védőnővel cseveg „kedvesen” órákat, meg a gyerekágy is 300 darabban szárad a lakás 20 pontján. Cseppet sajnáltam azért szerencsétlent. Mikor a kórházi védőnőre átkokat szórtunk, belement, hogy a negyedik napon hazaszállítmányozzuk magunkat végre. Hurrá-hurrá! Anyának varratszedés, minilény felöltöztetése, apa érkezése a babahordozóval ééés már indulhattunk is.

Bumer jól bírta a hazautat, csendben volt, leste az embereket, élvezte a buszozást. Bezzeg itthon! Leraktam a kiságyba, hogy anya is levetkőzhessen, kisfiam szemei kinyíltak és azonnal operába kalauzolt minket. Megkértem szépen Mr. Ordító Bumert, hogy legyen egy picit türelmes, mert anya 4 napja nem ivott kávét, és amúgy is, meg kell vizsgálni az állatállományt, hogy minden oké e, és úúúúristen, hogy néz ki ez a lakás... Persze nem hibáztattam Apát, amiért hagyta leamortizálódni az ingatlant, de meglepődni azért szabadott. Lehet, hogy önző dolog, de én csak egyetlen bögre kávéra vágytam, Bumernek meg a világon semmi problémája nem volt, csupán nem értette mi ez a számára ismeretlen, új hely. De jó idegrendszere van a kis szarosnak, mert 10 percnél nem tartott tovább az ismerkedősírás, sokkal fontosabb dolog vette át helyét: az alvás. Hát, valahogy így foglaltuk el a saját birodalmunkat.